Saigon 1. nap

2019. 12. 12., 2. nap

Saigon (Sài Gòn) Vietnám legnagyobb városa. A vietnámi háborúig a nyugatbarát Dél-Vietnám fővárosa volt. Az újraegyesítést követően a neve hivatalosan Ho Si Minh-város (Thành phố Hồ Chí Minh), de mindenki, a vietnámiak is Saigonként emlegetik. Habár Hanoi a főváros, az ország gazdasági központja Saigon és a gazdasági fejlődés is erőteljesebb, mint Hanoiban.

A szállásunkat (Airbnb) nászék találták, ők tudták, hogy hol, melyik városrészben érdemes foglalni úgy, hogy ár-érték arányban a legjobb legyen: ne legyen nagyon messze a belvárostól, de ahhoz elég messze, hogy ne legyen nagyon drága. A lakás egy sikátor-labirintusban van. Magas házakban vannak a lakások, mindegyik önálló bejárattal. A mienk egy négyszintes, három hálószobás, három fürdőszobás lakás, de az egyik hálószobában két franciaágy van, ez egy kivételével az összes későbbi Airbnb-s szállásunknál így volt. A tulajdonossal nem sikerült találkoznunk (lehet, hogy nem is volt a városban?), de folyamatos volt vele a kommunikáció. A lakást csak úgy találtuk meg, hogy részletes fényképes leírást küldött, hogy hol merre kell kanyarodni a sikátorban. A hat nap alatt, amíg itt laktunk, nekem nem sikerült megjegyeznem a labirintusban az útvonalat, mindig csapódtam a fiatalokhoz, nekik ez ment. Nélkülük mindig eltévedtem volna. A kulcs egy lakat alatt volt elrejtve, a lakat kódját pedig elküldte – tiszta szabadulószoba, csak itt be kellett szabadulni, nem ki. Ezekben a szűk sikátorokban ugyanúgy közlekednek a motorosok, mint a főúton.

A lakások földszintjén van a nappali, és gyakran a bolt is. Ez a sikátorra nyílik és napközben itt élnek, alszanak, a sikátorba kilógatva valamilyen testrészüket a hőség elől. Sokszor itt bent, a nappaliban parkol a motor. Sok időt töltenek kint a sikátorban, itt beszélgetnek, főznek, mosogatnak. Minden lakásban van szentély, nálunk is. A boltokban is, de ezekben gyakran mellette van egy feldíszített karácsonyfa. A lakás, azon belül a konyha nagyon felszerelt volt, rendelkezésünkre állt mosógép és több ballonnyi ivóvíz, mert a csapvíz nem iható, csak forralás után.

A közösen felmerülő költségeket mindig a nászék fizették, az utazás végén számoltunk el, de hogy legyen valamennyi pénzünk, gondoskodtak nekünk vietnámi dongról is. Napi árfolyamon egy forint 75 dong volt, így rögtön milliomosok lettünk. Csak papírpénzük van, fémpénz nincs. A legkisebb az ezer dongos. A papírpénzek csak a címletben és a színükben különböznek, a grafikában nem: mindegyiken Hó apó mosolyog jóságosan.

Megérkezés után átöltöztünk nyári ruhába, majd elmentünk fölfedezni a környéket, közben itt-ott megálltunk sörözni, vagy egy sörözőben, vagy boltban vettük a hűtött sört. A sörözőben, vagy inkább kávéházban is dobozos sört adtak, hozzá egy pohárban jeget. A jégre kell önteni a sört, mindig pont annyit, amennyit éppen megiszom. Kellemes ízű a sör, nem erős, édeskés.

Az első söröző állomásunk egy utcasarkon volt, itt leülve figyelni tudtuk a forgalmat. Igazi Ázsia. Pont így képzeltem. Napokig tudtuk volna nézni ezt a káoszt. MINDENT el-visznek a motoron és többször láttuk, hogy hárman (sőt, négyen!) is ülnek egy motoron, pedig most már tilos. Arra mennek, amerre akarnak és pont, ebben nem akadályozza őket semmi, sem egy másik motor, sem egy autó, sem egy gyalogos. Ami vagy aki az útjukba kerül, ügyesen kikerülik. Tehát a közlekedés kaotikusnak tűnik, de működik. Megvolt az első határozott gyalogos átkelésünk is, túléltük! Elvileg a zebrán elsőbbségük van a gyalogosoknak, gyakorlatilag nincs. Ha határozottan kelünk át és nem torpanunk meg, tudják, mit akarunk és kikerülnek. Vannak, akik ott kelnek át, ahol akarnak. Az egy dolog, hogy nem a zebrán, de átlósan is keresztül. A motorost az sem zavarja, ha szembe kell mennie a forgalommal. Egyedül az autók tudják megakasztani a motoros forgalmat, sajnos egyre több van belőlük.

És tényleg nyár van. Nappal 33 fok, szürkületben rövidnadrágban, pólóban és szandálban már kellemes.

Vacsorára levest ettünk. Nagyon vártam már, hogy phở-t egyek, de ez nem az volt. Kicsit édeskés volt, tettem bele halszószt. Jobb kézben a pálcika, bal kézben a kanál így kell enni. Sikerült is leennem magam, azzal vigasztaltak, hogy Vietnámban ez természetes. De elég hamar belejöttem, ez csak az első napokra volt jellemző. Rengeteg féle levesük van, amiben megegyeznek, hogy mindegyik nagyon gazdag húsleves, van is benne hús (jellemzően csirke, de lehet sertés, marha, hal, vagy kecske), zöldség és tészta, ami általában rizstészta. Amiben különböznek, az a fűszerezés és hogy milyen formájú tészta van benne.

Streetfood. Kellett hozzá bizalom.

Este még bóklásztunk egy kicsit. A sétálóutca nem azt jelenti, hogy nem lehet járművel bemenni, amúgy is: motorral mindenhova be lehet menni. Gondolom, azért sétálóutca, mert autóval nem lehet bemenni.

Talán a piros lámpa akadályozza meg a motorokat a saját akaratukban, bár ha jobbra kanyarodnak, az sem. A közlekedési lámpánál mindegyik színnél visszaszámlálás van, a sárgánál is: 3-2-1. Ha gyalogátkelő is van, csak az úttest egyik oldalán van lámpa, a másikon nincs. Világít szemben egy piros kereszt, ha az elalszik, akkor lehet átmenni. Én így vettem észre, de nem biztos, hogy feltétlenül így van.