Vacsora a tóparton

2019. 12. 14., 4. nap

Eddig csak annyi volt az utazásunkban a „személyes”, hogy a rokonok vették meg nekünk a repülőjegyet és intézték a vízumot: Az eddigi programjaink általános turista-programok voltak, bár a vízibuszon rajtunk kívül úgy tűnt, csak vietnámiak voltak. A ma esti program viszont már tényleg „személyes” volt: a nászasszonyunk iskolatársai hívtak meg minket vacsorára egy étterembe. Taxival mentünk, amiért kb. 1000 Ft-ot fizettünk. Ez az étterem abban a gazdag városrészben van, amit tegnap a folyóról láttunk, egy tó (Khu du lịch Văn Thánh) partján. A bejáratnál egy egyenruhás emberke ült, aki megkérdezte, mit akarunk, majd bebocsátott minket. Egy nagy parkban voltunk, a tóparton mólókra épített nyolcszögletű faépítmények, ezeken voltak az asztalok. A tó túlpartján épül a japánok által a magasvasút. Vendéglátóink egyértelműen tehetősek, amire büszkék is. Ez nem streetfood volt. 

A vacsorát folyamatosan hordták az asztalra. A terített asztalon a bal oldalon egy csomagolt vizes kendő volt, ami nem illatos, ezzel megtörölhettük a kezünket. A poharunkba két nagy jég került, erre kellett önteni a sört, egyszerre mindig csak annyit, amennyit éppen megittunk, hogy ne nagyon vizesedjen föl.

A menü sorban: Nem (ez a tavaszi tekercs vietnámi neve), jégsaláta, és számunkra ismeretlen zöld levelek.

Mogyorós császárhusi darabok, virágnak kivágott sárgarépával.

Sült főzőbanán mint köret, szójaszósz. Sült kacsa, sült csülök. Már dugig voltunk, amikor kiderült, hogy idáig csak előételeket ettünk. Aztán jött a főétel. Kiraktak az asztalra három fémcuccot, benne egy nagy kék zselé, azt meggyújtották. Rátettek egy fazekat, amiben előfőzött ponty volt levesben. Amikor újra felforrt, paradicsomot és végtelen mennyiségű kaprot tettek bele. Lehet, hogy nem kapor volt, de annak látszott. Utána kihalászták egy tányérra a pontydarabokat. Rizstésztával ettük, mertünk rá a levesből is, majd ment egy kis szójaszósz a tetejére. 

Eddigre már szuszogtunk. És tudatlanságból elkövettünk egy nagyon nagy udvariatlanságot. Amikor a főételt (a hallevest) kihozták, akkor látványosan fújtatva hátradőltünk. Kb. azt a magyar szokást vettük föl, amivel jelezzük: jaj, igazán nem kellett volna. Ekkor még nem tudtuk, később megtanultuk: ha a vietnámiak bármit adnak, hatalmas udvariatlanság nem csak visszautasítani, hanem még annak a látszatát is kelteni, hogy ezt mi nem fogadjuk el, vagy hogy ez nekünk túl sok. Ők nagyon szeretnek adni, még a legszegényebbek is az utolsó falatjukat is odaadnák. És ezt illik elfogadni és jól fogadni.